2005. szeptember 5. Hippijé Hikkaduwa

Széttört a seggünk mire megérkeztünk a főtérre. Csak annyi időnk volt, hogy leszálljunk, aztán a busz már robogott is tovább, igazán olyan volt mint egy filmben, a por lassan leszált és minket fogadott a szokásos kicsit nyomor kép, itt már jócskán voltak emberek is. Elkezdtünk szállást keresni, a kapott turista könyv alapján megnéztük, hogy a Galle road-on van a legtöbb szállás, így azt terveztük, hogy azon végig sétálva majdcsak találunk valami jó kis szállást.. Nem volt egyszerű dolgunk, a prosi alapján a szállások 10-20 dollár között váltakoztak, belőttünk egy alacsonyabb kategóriát azonban eleinte nem jártunk sikerrel. Hikkaduwa főutcája végig a tenger mentén halad, egymást érik a szállodák, vendégházak, azonban meglehetősen lepusztult állapotban. De betudtuk mindezt a cunami következményének. Azonban az árak nem álltak arányban a nyújtott szolgáltatással. Legalább 6 helyet végigjártunk, sajnos lepukkant szobákat találtunk csak. Aztán felsejlett a távolban egy igazán nagy szállodai épület. Megkerestük a kisokosunkban és láttunk igen drága választás lenne, de megnézzük. Legfeljebb csak pár éjszakát töltünk ott, aztán keresünk valami olcsóbbat, de minőségben nem rosszabbat. Ahogy gondoltuk, a Coral Gardens Hotel piszok drága volt 55 dollár/éj. Ha szerettünk volna tv-s szobát akkor napi 25 dollár pluszért még azt is megkaphattuk volna. Persze ezt nem akartuk annyira, beköltöztünk. A szálloda egyébként nagyon szép volt, egy nemzetközi szállodalánc tagja, gyönyörűen karbantartott kerttel, saját medencékkel óceánra néző szobákkal. Hihetetlen felháborodtam, pont ezért, hiszen minden csak így nézett ki, valójában egy poshadt szagú irgalmatlan nagy szálló volt, ahol bár kedvesek voltak, de nagyban tettek ránk, nagyon nem törték magukat szemben a sok többi hellyel, ahol viszont tényleg nagyon rossz állapotok uralkodtak, bár néha szépek voltak a szállodák maguk, de a szobák tragikus állapotban voltak.

Kicsit megnyugodtunk, lepakoltuk a cuccainkat, amit már kb. 2 órája hurcoltunk szállodáról szállodára. Ránk tört a jól eső biztonság érzése. Lévén, hogy már este 7re járt az idő és a reptéri + büfé kaján kívül mást nem ettünk elindultunk felfedezni a környéket és vacsizni egy jót.

Kitaláltunk egy új elméletet miszerint olyan helyekre fogunk beülni enni-inni, ahol vagy helyiekből vagy turistákból van sok. Elhagyatott vendéglátó egységeket kerülni fogjuk. Ahogy sétáltunk végig az óceán parti úton találtunk egy nagyon hejde kis éttermet Refrehs névre kersztelve, tele németekkel, egy helyi pedig gitárral nemzetközi slágereket énekelt. Kirúgtunk a hámból rendesen, ha már egyszer elhagytuk Indiát! Margarita koktélt, arakot és sort rendeltünk, vacsorára Csabi helyi nemzeti eledelt kért, ami elfoglalta a teljes asztalunkat. Sima párolt rizs érkezett egy nagy tányéron, hozzá pedig mindenféle vega curry csoda. Volt ott krumplis curry, zöldséges, ananászos, gombás és egy zöld moszatféle fű alakú iszonyat finom étel + egy tál reszelt kókusz ha túl csípős lenne. Annyira jól nézett ki, hogy nem bírtam megállni, hogy ne kóstoljam végig. Más mint az itthoni curry íz, de sajnos nekem rossz volt, bár ameddig forró volt nem nagyon éreztem csak mikor langyossá vált az étel. Sajnos fényképező nem volt nálunk, pedig gyönyörűen nézett ki az asztal a kis tálkákkal. Én visszafogottan sült halat kértem sült krumplival, nagyon nagy választék nem volt ugyanis curry nélkül. Az étlap fullig volt mindenféle tengeri herkentyűkkel, nem túlzás ha azt mondom, hogy 80 %ban uralták a menüt. Nem mertem sajnos megkóstolni, nem vagyok nagy halevő és ez nem az az étterem volt, ahol még rendelhetünk +4-5 fogást, ha nem jön be a kaja. Meg is látszódott a számlán. Míg Indiában egy ilyen kaliberű étkezés 1000-1500 ftból kijött, itt kőkeményen 6000 ft-ot fizettünk. Ami persze az eredményt látva itthoni viszonylatban teljesen baráti, mi viszont kicsit meglepődtünk, nem ehhez voltunk szokva. Na de hát egyszer élünk! És elvileg legyőztük Indiát, meg kellett ünnepelni! :)
Látszott ám, hogy nincs szezon! Nem sok turista volt az utcákon, azok is főleg németek, és ugyanez volt igaz a boltokra is. Míg Indiában az élet nem állt meg éjjel 10 előtt, itt csak kb. 3-4 hely volt nyitva + az éttermek. Csak furcsa volt, hogy az éttermekben sem volt akkora vendégsereg mint Indiában.

Másnap reggel ismét örömmel konstatáltuk, hogy van fürdőkádunk, zuhanyunk forró vízzel és szép nagy tiszta szobánk. Az ablakon kinézve pedig először a kert, a medence, majd az óceán mosolygott ránk! Programnak a napozás ígérkezett, illetve nagy csobbanás a medencében. Kicsit félve mentünk le, aggódtam, hogy majd ruhában kell ücsörögnöm, ahogy azt Indiában tapasztaltuk. Szerencsére nem így volt, szállodás társaink már kint feküdtek, néhányan rákvörösre sülve, amit nem is értettünk. Nem volt jó idő, legalábbis nem verőfényes napsütéses. Az égen jó vastag szürke felhők rohantak, de szó szerint, végeláthatatlanul. A napnak csak időnként volt lehetősége kibukkanni, a tenger is zavaros színben dübörgött a háttérben.
Először úgy tűnt barnulni nem fogunk, kétségessé vált a medencézés is, hisz nem volt valami felhőtlen ragyogás. Kifeküdtünk, medencét kerültük, mert ugyan volt kb. 35 fok, de ha nincs napsütés.. szóval csak lazítottunk, a biztonság kedvéért azért én kétszer bekentem magamat, hátha… átadtuk magunkat a pihenés élvezetének! Persze csalóka pihenés volt, mert igaz nagyon exkluzív környezetben voltunk, de feltűnt egy olyan zavaró dolog, amire nem is gondoltunk, ezek a varjak, hihetetlen mennyiségben jelentkeztek, és mindent bepiszkítottak, amit persze senki sem sietett feltakarítani… Másfél órát feküdtünk kint, aztán mivel már jól megéheztünk elindultunk ebédelni. Ismét követtük új szabályunkat, hogy csatlakozunk turista társainkhoz. Az óceán partján indultunk el, gondoltuk végig nézzük még az itt lévő szállodákat, hátha találunk hasonló kvalitású, viszont árban alacsonyabb szállást. Így bukkantunk a Rita's guest house-ra. Gyönyörű volt, a ház a tenger partján állt, az étterme nyitott volt és közvetlenül a víz mellett, kb. 3 méterre a víztől. Megnéztük a szobákat, egyszerűek voltak, tiszták és negyedannyi, mint a másik. A tulaj is egy aranyos ember volt, úgyhogy nem is alkudtunk az árból, megbeszéltük, hogy másnap költözünk. Illetve nála is ebédeltünk meg és megállapítottuk, hogy jól döntöttünk. Immár teli pocakkal sétáltunk a városka főutcáján, napközben több árust láttunk, mint este és akárhol álltunk meg, mindenkinek volt pár kedves szava hozzánk, ahogy megtudták, hogy magyarok vagyunk. Mindenki tudta hol van az országunk és lelkesen ecsetelték, hogy a cunamit követően mely területeken, miben segítettek a magyarok. Jó érzés volt!! Dagadt a mellünk, még ha nem is rólunk volt szó.
Hikkaduwaban egyébként nem nagyon, vagyis pontosabban megfogalmazva csak bizonyos területeket érintett az áradás. Ami leginkább a tragédia nyomát mutatta, hogy az utcákon végig táblák mutatták, hogy újabb szökőár esetén merre van a menekülés útvonala.
Visszatérve a szállodába megállapítottuk, hogy annak ellenére, hogy a nap csak időnként bukkant ki a felhőpaplan mögül mégis sikerült leégnünk. Nagy figyelmet nem fordítottunk rá, megbeszéltük, hogy vacsi előtt/útközben/után veszünk valami krémet, hogy mentsük ami még menthető.
Hazaérkezésünket követően derült csak ki, hogy nem ám akárhogyan sikerült lesülnünk –zárójelben megjegyzem én még sose égtem le- én elől-hátul rákvörösben pompáztam, pont olyan színben, mint az a szegény német akin nagyban vigyorogtam még pár órával korábban, Csabit elölről érintette érzékenyen a dolog. Szegénynek a lábfeje járt a legrosszabbul. Estére szépen lassan ránk is nehezedett ez a dolog. Fájt az összes porcikánk, minden érintésre összerezzentünk. Ahogy lepihentünk még rosszabb lett. A bőrünk teljesen összehúzódott, mintha legalább két számmal kisebb lett volna ránk. Rettenetes fájdalmat éreztünk, a lábunkat nem tudtuk kinyújtani! Roggyasztva mentünk el a fürdőig és közben kínlódtunk.. A frissen megszerzett napozás utáni szerünkkel próbáltuk enyhíteni balga tettünket, de rettenetes fájdalom volt minden egyes érintés. Az éjszaka ennek jegyében telt, többségében nem aludtunk, hisz nem volt ép porcikánk! És másnap várt ránk a nagy költözés! Kicsit dühös voltam a világra, mert persze mindenütt le van írva, hogy közel az egyenlítőhöz erősebb a napsütés és fokozottabban kell vigyázni, de ez a valóságot meg se közelíti. 15ös faktorú krémmel kenegettem én is magam, és max. 20 percig sütött rám a nap, azt is 3 perces adagokban, mégis szénné égtem! Arról senki se beszél, hogy milyen komoly sérülést lehet szerezni ilyen rövid idő alatt. Egyáltalán nem mindegy, hogy mire készülünk! Hisz itthon is ajánlják a 6-12es faktort, én semmit se szoktam használni, így a 15-ös messze a legtöbb volt amit bevállaltam! Azt gondoltam, ha ezzel bekenem magam még csak barnulni se fogok! Nemhogy pecsenyére sülni!

Reggel gyökkettővel pakoltunk össze, és rémületes gondolat volt, hogy a hátizsákot felvegyük a hátunkra. Így két fordulóban vittük le a dolgokat, aztán amíg a Csabi fizetett én tuk-tukra vadásztam. Nem volt egyszerű, sőt meglehetősen nehéznek bizonyult, sokat kellett sétálnom. Aztán egy nem túl kedves urat fogtam ki, aki nem volt hajlandó velem árról beszélni, és amikor megtudta, hogy melyik szállodából költözünk felcsillant a szeme. Tudtam, hogy le fog venni minket ahogy illik. Úgy is volt, kettő percet mentünk vele, egy kilométerre se volt a Rita’s mégis 200 rupit kért. Ez egy rendes esetben max. 60 lett volna. Csabi adott neki 100at, hogy ne legyen gond, mire emberünk megsértődve visszaadta a pénzt és ott önérzeteskedett. Végül kifizettük, mert jobb a békesség, de addigra már jókora csoport gyűlt körénk, és az indiai mentalitástól eltérően itt nem kezdtek üvöltözni, csak csöndben követték az eseményeket. Mindegy, megérkeztünk. Túl voltunk a sokadik test ápoláson és helyzetünk egyre reménytelenebbnek tűnt.. Alig tudtunk járni, amikor megtettünk néhány lépést, azt borzasztó fájdalommal járt. Felevickéltünk emeleti szobánkba és hatalmas nevetésben törtünk ki, hogy mennyire bénák vagyunk. Két hét Sri Lanka azzal fog eltelni, hogy próbáljuk kiheverni a napozásnak se nevezhető időtöltésünk maradványait. És akkor még nem beszéltünk a Maldív szigeteki nyaralásunkról. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy életünk végéig hámlani fogunk, ha egyáltalán tud regenerálódni a bőrünk.
Pesszimistább pillanatainkban úgy tűnt elcsesztük az egész nyaralást ezzel a balga dologgal. Egyetlen vigaszunk az maradt, hogy ha esetleg a Maldívig sem jövünk rendbe és ott is az árnyékban kell kucorognunk, akkor majd Goán kitomboljuk magunkat és négereket megszégyenítő barnasággal térünk haza.
Tegnap amikor Csabi hozta a napozás utáni krémet az eladó ajánlott neki egy aloe vera zselét, ami állítólag még jobb a leégésre. Rövid pihenés után gondoltuk elindulunk és beszerzünk egy ilyet is, biztos ami biztos alapon, hogy mielőbb gyógyuljunk. Bennem még az is felmerült, hogy talán nem is fogunk vedleni, csak kipirultunk jól. Felettébb naiv gondolatnak bizonyult. Kikelve az ágyból ismét nem tudtunk járni, néhány lépés után összerogytunk. Talán nekem egy kicsit jobban ment, Csabinak a lábfeje teljesen tropára ment. Lilásvörös színben pompázott és iszonyatosan bedagadt. A papucs is csak félig ment fel a lábára. Végül úgy döntöttük, hogy 4 előtt nem merészkedünk ki az utcára, nehogy az újabb napsütés még több kárt tegyen bennünk.
Aztán mikor eljött az idő néhány perc szobai gyakorlás után kimerészkedtünk, persze úgy járkáltunk, mint akik bekakáltak, roggyantottunk és alig haladtunk, néha pedig vicsorogtunk a fájdalomtól. Az utca árnyékos oldalát kerestük, szerencsére én fel tudtam venni hosszú gatyát, csabival nem volt ennyire bőkezű a sors, rövidgatyában és papucsban nyomta, minek következtében az amúgy is megégett lábszár/lábfej részét sütötte a nap. Úgy mentünk, hogy én tudjak neki némi árnyékot biztosítani.
A fizikai fájdalom szellemünkre is hatással volt, kicsit nehezen viseltük az alkut, nem akartunk messzire menni, de eleinte hihetetlen árakkal találkoztunk, ötszörös nyereséggel próbálták ránk sózni az aloét, gondolom látták, hogy szinte már az utolsókat rúgjuk. Aztán egy fiúcska saját dugájába dőlt, nála nem csak szimplán rámutattunk az aloés kencére, hanem elvettem, megnéztem az árát és csak utána kérdeztem meg, hogy mennyi. Persze szegény nem tudta fejből, de nem vállalta be, hogy elkéri, inkább mondott egy árat, csak hogy lássátok mennyivel járt rosszabbul: általában 300-350 rupit kértek azért a cuccért amire 180 volt nyomtatva. Fiúcskánk abszolút nem volt képben, mert 120at mondott. Őrangyalunk talán visszatért volna?
Ez kinézetre valami iszonyat gusztustalan cuccnak tűnt. Zselészerű anyag volt, irritálóan zöld színben és amikor kentem magamra kis aloe darabok kerültek a testemre, ami valamivel sűrűbb kocsonya volt, mint az alapja. Felhasználási útmutatója szerint magunkra kellett kenni, majd négy óra múlva lemosni. Egy átlagos égés esetében ez teljesen jól megvalósítható, hiszen bekened a hátad, hasra fekszel és pihizel egyet, na most neked minden porcikám pirosban pompázott, így kb. fél óráig csak álltam, hogy valamennyire beszívódjon a gyógynövény szerencsétlenül járt bőrömbe. Mellesleg nagyon jól esett a bőrömnek az ápolás. Kicsit fájt ugyan a kence folyamata, azonban amikor már felkerült és hűtött az kifejezetten üdítően hatott.
Időnként visszafordíthatatlanul ránk tört, hogy micsoda nyomorékok vagyunk és hogy elcsesztük ezt a nyaralást. Ott álltunk a tenger partján és csak néztük az ember nagyságú hullámokat és vágyakoztunk a nap után! Mondanom se kell, hogy a kezdeti felhős idő után csak szikrázó napsütés következett.
Szörfösöket viszont sehol sem láttunk, na nem mintha képesek lettünk volna ilyen típusú mozdulatokra, de bennem ott motoszkált, hogy a fenébe is, azért választottuk Hikkaduwát, mert az egy igen népszerű szörfparadicsom.. nekünk kb. savanyú káposztának tűnt. Egy éppen építés alatt lévő szörfboltba betértünk érdeklődni, hisz tőlünk sajnos többre nem telt. A fiúcska nagyon kedves volt, elmondta, hogy az időjárás miatt sajnos itt nem lehet szörfözni, ha rossz az idő akkor felettébb veszélyes, mert nagyon háborog a tenger, ha pedig jobb az időjárás, akkor pedig nem megfelelő nagyságúak. November közepétől lesz király a terep. Jelen pillanatban mintegy 200 km-re észak keletre lévő partszakasz lenne alkalmas. Azt viszont csúnyán törölte a cunami, úgyhogy nem nagyon ajánlja.

Pontosan 4 napig küzdöttünk a túlélésért, ennyi ideig tartott, hogy a bőrhúzódásos fájdalom elmúljon és legalább járni tudjunk. Pihentünk sokat J gyakran ücsörögtünk a Rita’s éttermében és néztük a dübörgő hullámokat és vágyakoztunk. Közben elkezdett a fejünkben összeállni egy körút terve, amivel bejárhatjuk Sri Lanka nevezetesebb helyeit, persze csak ha már megfelelően regenerálódtunk.