2005. szeptember 9. Hikkaduwa az Olasz meló

A negyedik este találtunk egy olasz éttermet, gondoltuk kipróbáljuk, mert hát a helyi konyha nem jött be annyira. Én megérkezésünk óta vagy pirítós kenyeret vagy zöldséges tésztát/rizst ettem, amitől már kifordult a gyomrom. Néha rottyval bővítettem a menüt, de azt meg időnként olyan csípősre csinálták, hogy konkrétan már az illatától könny szökött a szemembe. Szóval nem voltam olyan jól ellátva mindenféle földi jóval, mint Indiában. Ráadásul itt gyümölcs se volt annyi, főleg a sweet lime-ot hiányoltam. Chennaiban napi 2-3at simán megettünk. Tehát ott álltunk az „olasz étterem” előtt, amiről kis útikalauzunk is csupa jót írt, gondoltuk nem sokat veszíthetünk, megkóstoljuk a bruschettát, aztán annak minősége meghatározza majd, hogy hogyan tovább. Én már baromi éhes voltam, folyamatosan az az érzés volt rajtam, hogy nincs tele a pocakom, mintha egy állandósult éhség érzet lett volna, mert ettem ugyan, de nem esett jól és nem is tömtem degeszre magam olyan dologgal ami nem melengeti a lelkemet miközben fogyasztom. Sokat reméltem ettől a helytől! Nem kellett csalatkoznunk, a bruscetta nagyon finom volt, bár a paradicsomtól kicsit tartottunk, az arak új ízvilágát mutatta, selymesen testes volt, ebből nekem is elég volt egy feles, ami itt kb. 0,8 dl volt. Felbátorodva rendeltünk egy margarétát, mármint pizzát. Mennyei volt, szinte otthon éreztük magunkat, persze kicsit száraz volt, kicsit kicsi, kicsit porhanyós, de igazi paradicsomszósszal készítették nem pedig ketchuppal és bazsalikomot szórtak a tetejére! El nem tudjátok képzelni micsoda örömöt tudnak jelenteni ilyen apróságok! Amikor már szinte el is felejtettük a bazsalikom illatát! Aztán a számlához kaptunk grátisz még egy-egy arackot (ez egyébként a Sri lankaiak nemzeti itala, kb. mint nálunk a barack pálinka. Kókuszból készítik, az első főzés eredménye a todi, aminek kisebb az alkohol tartalma, majd ezt tovább párolják, v. főzik, nem tudom és abból lesz ez a konyakszínű, bársonyos ital). Sírva tudtam volna fakadni ettől a gesztustól, hát helló, itt is létezik ilyen! Na persze az italra magára semmi szükségünk nem volt, hisz kellemes bódulattal töltött el az előző is.
Volt egy polcnyi könyvtáruk is, tele olasz nyelvű könyvekkel. Csabi rögtön lecsapott rá és megtalálta kedvenc képregényét, vagy ahhoz hasonlót. A pincér csajszi nem tudta nekünk kölcsön adni a két olasz tulaj egyikével kellett megbeszélni. Fura fordulat állt be, mert Csabi gondolta nem vág fel az olasz tudásával kérjem el én angolul?!?! Vacsora alatt aztán sikerült rábeszélnem, hogy mégis kommunikáljon ő velük, így is lett. Emberünk felemásul viselkedett, egyik pillanatban kedvesen csacsogott, aztán befordult és saját arackját hörpölte, aztán a következő percben cunami fotókat mutogatott. Megtudtuk, hogy 13 éve él Sri Lankán feleségével és van egy kis gyerekük. Az étterem és egy hotel nyújt megélhetést, illetve egyéb üzleti ügyek. Még túravezető ajánlásában is segítségünkre volt, amikor megtudta, hogy körutat tervezünk. Másnap estére beszélte meg a randit.
Csabi még mindig csak papucsban tudott járni, abban is nehezen és közben felfedeztük, hogy nem elég, hogy saját zsírunkban sültünk ki, még vizesedni is elkezdtek végtagjaink. Az enyém inkább csak ímmel-ámmal, a Csabi lába viszont nagyon durván nézett ki! Duplájára dagadt, a bőr feszült rajta és abnormális lila színben pompázott. Nem értek az orvosi dolgokhoz, de féltem, hogy valami nagy gond lesz, mintha ki akart volna pukkanni. Sose láttam üszkösödést, vagy leprát, de valami ilyesminek képzeltem el, hogy szépen besötétedik, lilul, aztán fekete és elhal.. amíg csabi a szüleinek írt a kávézóban én vadul kerestem a neten a lehetséges következményeket és gyógymódokat. Vicces, mert itthon ugye bármi gond van, egy telefon és anya doktor mindenre tudja a megoldást. Hát ez nem így volt 11000 km távolságban. Egyetlen tanácsadónk a net volt. Csak az meg nem hozzáértő számára egy kusza labirintus, hisz végeláthatatlan adathalmazok, információk tömege, és csak hajszálnyi különbségek a diagnózis során. Amikor Chennaiban Csabi annyira beteg lett az egyetlen diszkózásunk után, akkor is a nethez fordultam, mert ugyan a nagyobb gondok elhárultak, ugyanakkor még néha szédült, fájt a feje, gyomra, időnként hasmenés is volt.. Hát a szimptómák alapján amennyiben 48 óra után ismét felszökött volna a láza akkor maláriás lett volna. Ha a szúró fájdalmat leszámítjuk – mert az nem volt – akkor vakbél gyulladása is lehetett volna, ha nem vesszük figyelemben, hogy nem volt étvágytalan, akkor heveny gyomorrontása – valószínűleg erről volt szó – ha pedig eltekintünk attól, hogy nála csak 2-3 napig tartott akkor HIV fertőzésről is lehet szó J Szóval nem ajánlom senkinek, hogy net alapján kezdjen valakit kúrálni.
Na ott álltunk gyönyörűen lesülve, én már járásra képesen és úgy terveztük, hogy 10-én szombat reggel indulunk. Amennyiben pl. Csabi tud cipőt húzni a lábára.. szerencsére ahogy teltek a napok enyhültek a fájdalmak, illetve az első estét leszámítva tök jól tudtam éjjel aludni, csak a reggeli ágyból ki folyamat jelentett megrázkódtatást.
Gondoltuk ha már ilyen jól vagyunk, teszünk egy körutat, lassan, de biztosan feltérképezzük a környéket, ha már egyszer itt töltünk szinte egy hetet. Megnéztük a helyi boltokat, csacsogtunk az árusokkal, varratunk nekem egy inget, ez nagyon jó lett, illetve vettünk egy kis szoknyácskát nekem. Egy lehelet vékony strand szoknyát kell elképzelni, ami derékban megköthető. Térdig ért, ami hátul ugye a térdhajlatot érinti. Na itt derült ki, hogy a mellkasomon kívül a térdhajlatom az ami teljesen tropára ment. Ez a pici anyag ahogy hozzáért, hozzásimult a lábamhoz, majd megőrültem.. De szép elefántosat vettünk! J

Benéztünk egy ajurvédikus gyógyházba is, ahol alul a patika kapott helyet, felül pedig a masszázs rész. Emberünkkel végig vezettettük magunkat, hisz pontosan nem tudtuk mi is ez a misztikus ajurvéda dolog amitől egész Sri Lanka hangos. A helyi doktor tudor megmutatta a masszázs asztalokat, ami speckó fából készült, állítólag segíti a reumás fájdalmak enyhítését, gyakran csináltatnak az emberek ilyen fából ágykeretet. A fa lapnak az egyik végén volt egy arcnyi lyuk, ide kellett a fejet behelyezni a masszázs során. Attól függően, hogy ki milyen kezelést kért változik az olajok mennyisége, összetétele. Két órástól kezdve egy egész hetes kezelést lehetett kérni. Volt még egy kád is, amit nemcsak olajokkal, hanem gyógynövényekkel is megtöltenek a víz mellet, illetve ugyanez szaunának használva, ahol egy fa koporsóba kell beleülni, fej van csak kint és ott párolognak belül a mindenfélék.
Dr. Bubó, hogy prezentálja nagyszerű tudományát megmutatta, hogy a bal kezem fején lévő ér görbülete azt jelzi, hogy magas a koleszterin szintem és túl sok zsíros ételt fogyasztok. Ami jellemző az európaiakra, mert eszik a sok zsíros húst.. És ezt egy masszázzsal ki lehet egyenesíteni. Aztán mikor mondtam neki, hogy már hónapok óta nem ettem se húst, se zsírt, max zsiradékot, akkor azt mondta, hogy biztos a testem tartalékolta idáig.. J Végül bemutatta minden idők legdurvább módszerét, szerintem a középkorban ezt használták büntetésként: elővett egy nagy sipkát, ami kb. 1 m magas volt, kicsit tölcsér alakú és olyan széles, hogy az ember fejére rá lehessen húzni. Ezt megtöltik valamennyire olajjal és ez a cucc masszírozás nélkül áthatol a fejünkön, az agyunkon és kb. 20 perc múlva szánkban érezzük az olajok ízét!!!!!!!!! Egyébként se vagyok egy masszázs rajongó, kifejezetten utáltam már azt is amikor a kezemet fogdosta a kis szikkadt kezével, de ezzel betetőzött az ellenállásom. Végleg megbizonyosodtam róla, hogy sose! Tanulmányútnak remek volt, láthattuk a modern kínzás eszközeit, ennyivel is okosabbak lettünk.
Innen is kicsit nehéz volt elszabadulnunk, hiába mondtuk, illetve mutattuk, hogy összevissza égtünk és saját érintésünket is alig álljuk, nem hogy még másét, főleg nem masszírozásét.

Hazafelé menet már éhesek voltunk, választásunk persze nem sok volt, vegetable fried rice/vegetable fried noodles/french fries/omlettes – így csabinak teljesen felcsillant a szeme, mikor valami új illatot érzett meg! Csak úgy az utcán a semmiből kezdett el szimatolni, az orra egészen egy tuk-tukig vitte, ahová pofátlan módon benézett és mit látott? Az itthoni tepsis kenyérhez hasonló formájú kenyérszeletek szép égett héjjal és mintha a kenyérszeletek meg lettek volna egyesével pirítva és bekenve valamiféle zsiradékkal! Csabi rögtön lecsapott rájuk és megkérdezte a helyit aki éppen pakolt, hogy kaphatunk-e, kb. csillagászati áron, de kaptunk 3 szeletet. Nem tudnám szavakkal kifejezni azt az érzést! 2 hónap rizs és tészta után kenyér! Igazi kenyér! Ráadásul tök jól pirították, mert belül puha maradt! Mennyei volt!
Mire hazatértünk a házibácsink is prezentálta sofőrjét, akinek előadtuk az útvonal tervünket: Galle -> Uda Walalwa National Park, ez egy kimondottan elefántoknak fenntartott nemzeti park nem is olyan távol Hikkaduwatól -> Nuwara Eliya, tea-mezők, spice garden -> Kandy, Sri Lanka korábbi fővárosa, nagy vallási központ -> Dambulla, rock temple -> Sigiriya Rock, szikla ami régen királyi palotaként funkcionált -> Polonnaruwa, ősi királyi város. Fogatlan, sajnos meglehetősen buta arcú, angolul alig kommunikáló jelöltünk bevállalta, hogy elvisz minket az útra, csak sofőrként teljesít ezt 25000 rupiért – kb. 50e ft – hát ez nem kevés pénz egy 5 napos útért, főleg úgy hogy ebben se szállás, se kaja nincs benne és még csak idegenvezetőként se tudunk számítani az emberre, mert nem tudunk beszélni.
Megegyeztünk, hogy még találkozunk egy másik jelölttel is és azután fogunk dönteni.
Az olaszok által ajánlott fiúcska 20000 rupit kért a fenti útvonalra idegenvezetéssel, és annyival egyszerűbb lett volna a sorsunk vele, hogy ő angolul és olaszul is beszélt. Szállással, belépőkkel és kajával együtt egy komplett csomagban 50000 rupi a teljes út. Másnap délelőttre beszéltük meg, hogy átgondoljuk és választ adunk. Előtte azonban még bementünk két utazási irodába is, hogy meghallgassuk az ő ajánlatukat is. Az egyik helyen egy kedves idősebb néni fogadott bennünket, és rögtön szólt is felettesének, aki legnagyobb döbbenetünkre az ajurvédikus (Bubó) doki volt. Rögtön jött a kérdés, hogy miért nem jöttünk vissza, és kevésbé kedvesen próbált minket iszonyúan levenni. Itt már megmondtuk neki, hogy túl drága és ne számítson ránk, nem is akart igazából, mert nem erősködött és engedményt se ajánlott fel.
A másik irodában egy apuka nagyon kedvesen összeállította a költségvetést, beleszámolt mindent, utazást, szállást, kaját, belépőket és ezt szépen részletezte is, minek eredményeképpen 60e rupi lett a vége. Ebből valahogy lecsiszolt meg 6e-t és így végül 54enél maradtunk. El akartuk kérni a szép kis árajánlatát, hogy még otthon számítgassunk kedvünkre, de nem működött a fénymásoló, ezért az úr volt olyan kedves, hogy átmásolta egy másik papírra a fele információt. Kértük, hogy minden legyen rajta ami az első verzión volt. Itt a végösszeg már csak 52e rupi lett. Néhány belépőnek csökkent az ára érdekes mód, ugyanakkor amikor otthon összeadtuk az egészet az csak 44e rupit tett ki. Apuka gyorsan diszkvalifikálta magát a versenyből, a fiúcskát választottuk, azonban úgy egyeztünk meg, hogy csak az utat fizetjük ki, a belépőket és szállásokat mi intézzük magunknak. Na hajrá szombat reggel 8kor indulunk.

Péntek reggel jött a fiúcskánk, akit Lasante – gondolom így írják – hívnak, hogy képzeljük el felgyújtották az olasz csákó éttermét, autóját és házát… A kutya pedig eltűnt. Az egyetlen eb aki egész utunk alatt büntetlenül simogathattam meg! Bodri is oda lett! Ugrott a búcsúvacsinak tervezett olasz menü! Hirtelen ötlettől vezérelve beültünk egy helyi kifőzdébe, ami kb. egy sütőlemezből és a mellette elhelyezett padból állt ránézésre. Ahogy közelebb mentünk láttuk, hogy van beülős része is, úgyhogy gyorsan berendeltünk pár rotty-t, ettünk sima tojásosat, tojásos paradicsomosat, a csabi currys zöldségeset, tojásos zöldségeset, aztán miután már 4et megettem, gondoltam utolsóként adok esélyt a halnak, kértem egy halasat. Ez hallal, főtt krumplival és hagymával töltött tészta volt, na ettől fakadtam sírva, egyrészt csupa curry volt másrészt baromi erős. Még szétszedve se tudtam belőle falatokat kivadászni, mindegy, Sri Lankán ilyen a formánk! Na majd ha haza megyünk, megtanulok rottyt készíteni és halálra eszem magam!

2005. szeptember 5. Hippijé Hikkaduwa

Széttört a seggünk mire megérkeztünk a főtérre. Csak annyi időnk volt, hogy leszálljunk, aztán a busz már robogott is tovább, igazán olyan volt mint egy filmben, a por lassan leszált és minket fogadott a szokásos kicsit nyomor kép, itt már jócskán voltak emberek is. Elkezdtünk szállást keresni, a kapott turista könyv alapján megnéztük, hogy a Galle road-on van a legtöbb szállás, így azt terveztük, hogy azon végig sétálva majdcsak találunk valami jó kis szállást.. Nem volt egyszerű dolgunk, a prosi alapján a szállások 10-20 dollár között váltakoztak, belőttünk egy alacsonyabb kategóriát azonban eleinte nem jártunk sikerrel. Hikkaduwa főutcája végig a tenger mentén halad, egymást érik a szállodák, vendégházak, azonban meglehetősen lepusztult állapotban. De betudtuk mindezt a cunami következményének. Azonban az árak nem álltak arányban a nyújtott szolgáltatással. Legalább 6 helyet végigjártunk, sajnos lepukkant szobákat találtunk csak. Aztán felsejlett a távolban egy igazán nagy szállodai épület. Megkerestük a kisokosunkban és láttunk igen drága választás lenne, de megnézzük. Legfeljebb csak pár éjszakát töltünk ott, aztán keresünk valami olcsóbbat, de minőségben nem rosszabbat. Ahogy gondoltuk, a Coral Gardens Hotel piszok drága volt 55 dollár/éj. Ha szerettünk volna tv-s szobát akkor napi 25 dollár pluszért még azt is megkaphattuk volna. Persze ezt nem akartuk annyira, beköltöztünk. A szálloda egyébként nagyon szép volt, egy nemzetközi szállodalánc tagja, gyönyörűen karbantartott kerttel, saját medencékkel óceánra néző szobákkal. Hihetetlen felháborodtam, pont ezért, hiszen minden csak így nézett ki, valójában egy poshadt szagú irgalmatlan nagy szálló volt, ahol bár kedvesek voltak, de nagyban tettek ránk, nagyon nem törték magukat szemben a sok többi hellyel, ahol viszont tényleg nagyon rossz állapotok uralkodtak, bár néha szépek voltak a szállodák maguk, de a szobák tragikus állapotban voltak.

Kicsit megnyugodtunk, lepakoltuk a cuccainkat, amit már kb. 2 órája hurcoltunk szállodáról szállodára. Ránk tört a jól eső biztonság érzése. Lévén, hogy már este 7re járt az idő és a reptéri + büfé kaján kívül mást nem ettünk elindultunk felfedezni a környéket és vacsizni egy jót.

Kitaláltunk egy új elméletet miszerint olyan helyekre fogunk beülni enni-inni, ahol vagy helyiekből vagy turistákból van sok. Elhagyatott vendéglátó egységeket kerülni fogjuk. Ahogy sétáltunk végig az óceán parti úton találtunk egy nagyon hejde kis éttermet Refrehs névre kersztelve, tele németekkel, egy helyi pedig gitárral nemzetközi slágereket énekelt. Kirúgtunk a hámból rendesen, ha már egyszer elhagytuk Indiát! Margarita koktélt, arakot és sort rendeltünk, vacsorára Csabi helyi nemzeti eledelt kért, ami elfoglalta a teljes asztalunkat. Sima párolt rizs érkezett egy nagy tányéron, hozzá pedig mindenféle vega curry csoda. Volt ott krumplis curry, zöldséges, ananászos, gombás és egy zöld moszatféle fű alakú iszonyat finom étel + egy tál reszelt kókusz ha túl csípős lenne. Annyira jól nézett ki, hogy nem bírtam megállni, hogy ne kóstoljam végig. Más mint az itthoni curry íz, de sajnos nekem rossz volt, bár ameddig forró volt nem nagyon éreztem csak mikor langyossá vált az étel. Sajnos fényképező nem volt nálunk, pedig gyönyörűen nézett ki az asztal a kis tálkákkal. Én visszafogottan sült halat kértem sült krumplival, nagyon nagy választék nem volt ugyanis curry nélkül. Az étlap fullig volt mindenféle tengeri herkentyűkkel, nem túlzás ha azt mondom, hogy 80 %ban uralták a menüt. Nem mertem sajnos megkóstolni, nem vagyok nagy halevő és ez nem az az étterem volt, ahol még rendelhetünk +4-5 fogást, ha nem jön be a kaja. Meg is látszódott a számlán. Míg Indiában egy ilyen kaliberű étkezés 1000-1500 ftból kijött, itt kőkeményen 6000 ft-ot fizettünk. Ami persze az eredményt látva itthoni viszonylatban teljesen baráti, mi viszont kicsit meglepődtünk, nem ehhez voltunk szokva. Na de hát egyszer élünk! És elvileg legyőztük Indiát, meg kellett ünnepelni! :)
Látszott ám, hogy nincs szezon! Nem sok turista volt az utcákon, azok is főleg németek, és ugyanez volt igaz a boltokra is. Míg Indiában az élet nem állt meg éjjel 10 előtt, itt csak kb. 3-4 hely volt nyitva + az éttermek. Csak furcsa volt, hogy az éttermekben sem volt akkora vendégsereg mint Indiában.

Másnap reggel ismét örömmel konstatáltuk, hogy van fürdőkádunk, zuhanyunk forró vízzel és szép nagy tiszta szobánk. Az ablakon kinézve pedig először a kert, a medence, majd az óceán mosolygott ránk! Programnak a napozás ígérkezett, illetve nagy csobbanás a medencében. Kicsit félve mentünk le, aggódtam, hogy majd ruhában kell ücsörögnöm, ahogy azt Indiában tapasztaltuk. Szerencsére nem így volt, szállodás társaink már kint feküdtek, néhányan rákvörösre sülve, amit nem is értettünk. Nem volt jó idő, legalábbis nem verőfényes napsütéses. Az égen jó vastag szürke felhők rohantak, de szó szerint, végeláthatatlanul. A napnak csak időnként volt lehetősége kibukkanni, a tenger is zavaros színben dübörgött a háttérben.
Először úgy tűnt barnulni nem fogunk, kétségessé vált a medencézés is, hisz nem volt valami felhőtlen ragyogás. Kifeküdtünk, medencét kerültük, mert ugyan volt kb. 35 fok, de ha nincs napsütés.. szóval csak lazítottunk, a biztonság kedvéért azért én kétszer bekentem magamat, hátha… átadtuk magunkat a pihenés élvezetének! Persze csalóka pihenés volt, mert igaz nagyon exkluzív környezetben voltunk, de feltűnt egy olyan zavaró dolog, amire nem is gondoltunk, ezek a varjak, hihetetlen mennyiségben jelentkeztek, és mindent bepiszkítottak, amit persze senki sem sietett feltakarítani… Másfél órát feküdtünk kint, aztán mivel már jól megéheztünk elindultunk ebédelni. Ismét követtük új szabályunkat, hogy csatlakozunk turista társainkhoz. Az óceán partján indultunk el, gondoltuk végig nézzük még az itt lévő szállodákat, hátha találunk hasonló kvalitású, viszont árban alacsonyabb szállást. Így bukkantunk a Rita's guest house-ra. Gyönyörű volt, a ház a tenger partján állt, az étterme nyitott volt és közvetlenül a víz mellett, kb. 3 méterre a víztől. Megnéztük a szobákat, egyszerűek voltak, tiszták és negyedannyi, mint a másik. A tulaj is egy aranyos ember volt, úgyhogy nem is alkudtunk az árból, megbeszéltük, hogy másnap költözünk. Illetve nála is ebédeltünk meg és megállapítottuk, hogy jól döntöttünk. Immár teli pocakkal sétáltunk a városka főutcáján, napközben több árust láttunk, mint este és akárhol álltunk meg, mindenkinek volt pár kedves szava hozzánk, ahogy megtudták, hogy magyarok vagyunk. Mindenki tudta hol van az országunk és lelkesen ecsetelték, hogy a cunamit követően mely területeken, miben segítettek a magyarok. Jó érzés volt!! Dagadt a mellünk, még ha nem is rólunk volt szó.
Hikkaduwaban egyébként nem nagyon, vagyis pontosabban megfogalmazva csak bizonyos területeket érintett az áradás. Ami leginkább a tragédia nyomát mutatta, hogy az utcákon végig táblák mutatták, hogy újabb szökőár esetén merre van a menekülés útvonala.
Visszatérve a szállodába megállapítottuk, hogy annak ellenére, hogy a nap csak időnként bukkant ki a felhőpaplan mögül mégis sikerült leégnünk. Nagy figyelmet nem fordítottunk rá, megbeszéltük, hogy vacsi előtt/útközben/után veszünk valami krémet, hogy mentsük ami még menthető.
Hazaérkezésünket követően derült csak ki, hogy nem ám akárhogyan sikerült lesülnünk –zárójelben megjegyzem én még sose égtem le- én elől-hátul rákvörösben pompáztam, pont olyan színben, mint az a szegény német akin nagyban vigyorogtam még pár órával korábban, Csabit elölről érintette érzékenyen a dolog. Szegénynek a lábfeje járt a legrosszabbul. Estére szépen lassan ránk is nehezedett ez a dolog. Fájt az összes porcikánk, minden érintésre összerezzentünk. Ahogy lepihentünk még rosszabb lett. A bőrünk teljesen összehúzódott, mintha legalább két számmal kisebb lett volna ránk. Rettenetes fájdalmat éreztünk, a lábunkat nem tudtuk kinyújtani! Roggyasztva mentünk el a fürdőig és közben kínlódtunk.. A frissen megszerzett napozás utáni szerünkkel próbáltuk enyhíteni balga tettünket, de rettenetes fájdalom volt minden egyes érintés. Az éjszaka ennek jegyében telt, többségében nem aludtunk, hisz nem volt ép porcikánk! És másnap várt ránk a nagy költözés! Kicsit dühös voltam a világra, mert persze mindenütt le van írva, hogy közel az egyenlítőhöz erősebb a napsütés és fokozottabban kell vigyázni, de ez a valóságot meg se közelíti. 15ös faktorú krémmel kenegettem én is magam, és max. 20 percig sütött rám a nap, azt is 3 perces adagokban, mégis szénné égtem! Arról senki se beszél, hogy milyen komoly sérülést lehet szerezni ilyen rövid idő alatt. Egyáltalán nem mindegy, hogy mire készülünk! Hisz itthon is ajánlják a 6-12es faktort, én semmit se szoktam használni, így a 15-ös messze a legtöbb volt amit bevállaltam! Azt gondoltam, ha ezzel bekenem magam még csak barnulni se fogok! Nemhogy pecsenyére sülni!

Reggel gyökkettővel pakoltunk össze, és rémületes gondolat volt, hogy a hátizsákot felvegyük a hátunkra. Így két fordulóban vittük le a dolgokat, aztán amíg a Csabi fizetett én tuk-tukra vadásztam. Nem volt egyszerű, sőt meglehetősen nehéznek bizonyult, sokat kellett sétálnom. Aztán egy nem túl kedves urat fogtam ki, aki nem volt hajlandó velem árról beszélni, és amikor megtudta, hogy melyik szállodából költözünk felcsillant a szeme. Tudtam, hogy le fog venni minket ahogy illik. Úgy is volt, kettő percet mentünk vele, egy kilométerre se volt a Rita’s mégis 200 rupit kért. Ez egy rendes esetben max. 60 lett volna. Csabi adott neki 100at, hogy ne legyen gond, mire emberünk megsértődve visszaadta a pénzt és ott önérzeteskedett. Végül kifizettük, mert jobb a békesség, de addigra már jókora csoport gyűlt körénk, és az indiai mentalitástól eltérően itt nem kezdtek üvöltözni, csak csöndben követték az eseményeket. Mindegy, megérkeztünk. Túl voltunk a sokadik test ápoláson és helyzetünk egyre reménytelenebbnek tűnt.. Alig tudtunk járni, amikor megtettünk néhány lépést, azt borzasztó fájdalommal járt. Felevickéltünk emeleti szobánkba és hatalmas nevetésben törtünk ki, hogy mennyire bénák vagyunk. Két hét Sri Lanka azzal fog eltelni, hogy próbáljuk kiheverni a napozásnak se nevezhető időtöltésünk maradványait. És akkor még nem beszéltünk a Maldív szigeteki nyaralásunkról. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy életünk végéig hámlani fogunk, ha egyáltalán tud regenerálódni a bőrünk.
Pesszimistább pillanatainkban úgy tűnt elcsesztük az egész nyaralást ezzel a balga dologgal. Egyetlen vigaszunk az maradt, hogy ha esetleg a Maldívig sem jövünk rendbe és ott is az árnyékban kell kucorognunk, akkor majd Goán kitomboljuk magunkat és négereket megszégyenítő barnasággal térünk haza.
Tegnap amikor Csabi hozta a napozás utáni krémet az eladó ajánlott neki egy aloe vera zselét, ami állítólag még jobb a leégésre. Rövid pihenés után gondoltuk elindulunk és beszerzünk egy ilyet is, biztos ami biztos alapon, hogy mielőbb gyógyuljunk. Bennem még az is felmerült, hogy talán nem is fogunk vedleni, csak kipirultunk jól. Felettébb naiv gondolatnak bizonyult. Kikelve az ágyból ismét nem tudtunk járni, néhány lépés után összerogytunk. Talán nekem egy kicsit jobban ment, Csabinak a lábfeje teljesen tropára ment. Lilásvörös színben pompázott és iszonyatosan bedagadt. A papucs is csak félig ment fel a lábára. Végül úgy döntöttük, hogy 4 előtt nem merészkedünk ki az utcára, nehogy az újabb napsütés még több kárt tegyen bennünk.
Aztán mikor eljött az idő néhány perc szobai gyakorlás után kimerészkedtünk, persze úgy járkáltunk, mint akik bekakáltak, roggyantottunk és alig haladtunk, néha pedig vicsorogtunk a fájdalomtól. Az utca árnyékos oldalát kerestük, szerencsére én fel tudtam venni hosszú gatyát, csabival nem volt ennyire bőkezű a sors, rövidgatyában és papucsban nyomta, minek következtében az amúgy is megégett lábszár/lábfej részét sütötte a nap. Úgy mentünk, hogy én tudjak neki némi árnyékot biztosítani.
A fizikai fájdalom szellemünkre is hatással volt, kicsit nehezen viseltük az alkut, nem akartunk messzire menni, de eleinte hihetetlen árakkal találkoztunk, ötszörös nyereséggel próbálták ránk sózni az aloét, gondolom látták, hogy szinte már az utolsókat rúgjuk. Aztán egy fiúcska saját dugájába dőlt, nála nem csak szimplán rámutattunk az aloés kencére, hanem elvettem, megnéztem az árát és csak utána kérdeztem meg, hogy mennyi. Persze szegény nem tudta fejből, de nem vállalta be, hogy elkéri, inkább mondott egy árat, csak hogy lássátok mennyivel járt rosszabbul: általában 300-350 rupit kértek azért a cuccért amire 180 volt nyomtatva. Fiúcskánk abszolút nem volt képben, mert 120at mondott. Őrangyalunk talán visszatért volna?
Ez kinézetre valami iszonyat gusztustalan cuccnak tűnt. Zselészerű anyag volt, irritálóan zöld színben és amikor kentem magamra kis aloe darabok kerültek a testemre, ami valamivel sűrűbb kocsonya volt, mint az alapja. Felhasználási útmutatója szerint magunkra kellett kenni, majd négy óra múlva lemosni. Egy átlagos égés esetében ez teljesen jól megvalósítható, hiszen bekened a hátad, hasra fekszel és pihizel egyet, na most neked minden porcikám pirosban pompázott, így kb. fél óráig csak álltam, hogy valamennyire beszívódjon a gyógynövény szerencsétlenül járt bőrömbe. Mellesleg nagyon jól esett a bőrömnek az ápolás. Kicsit fájt ugyan a kence folyamata, azonban amikor már felkerült és hűtött az kifejezetten üdítően hatott.
Időnként visszafordíthatatlanul ránk tört, hogy micsoda nyomorékok vagyunk és hogy elcsesztük ezt a nyaralást. Ott álltunk a tenger partján és csak néztük az ember nagyságú hullámokat és vágyakoztunk a nap után! Mondanom se kell, hogy a kezdeti felhős idő után csak szikrázó napsütés következett.
Szörfösöket viszont sehol sem láttunk, na nem mintha képesek lettünk volna ilyen típusú mozdulatokra, de bennem ott motoszkált, hogy a fenébe is, azért választottuk Hikkaduwát, mert az egy igen népszerű szörfparadicsom.. nekünk kb. savanyú káposztának tűnt. Egy éppen építés alatt lévő szörfboltba betértünk érdeklődni, hisz tőlünk sajnos többre nem telt. A fiúcska nagyon kedves volt, elmondta, hogy az időjárás miatt sajnos itt nem lehet szörfözni, ha rossz az idő akkor felettébb veszélyes, mert nagyon háborog a tenger, ha pedig jobb az időjárás, akkor pedig nem megfelelő nagyságúak. November közepétől lesz király a terep. Jelen pillanatban mintegy 200 km-re észak keletre lévő partszakasz lenne alkalmas. Azt viszont csúnyán törölte a cunami, úgyhogy nem nagyon ajánlja.

Pontosan 4 napig küzdöttünk a túlélésért, ennyi ideig tartott, hogy a bőrhúzódásos fájdalom elmúljon és legalább járni tudjunk. Pihentünk sokat J gyakran ücsörögtünk a Rita’s éttermében és néztük a dübörgő hullámokat és vágyakoztunk. Közben elkezdett a fejünkben összeállni egy körút terve, amivel bejárhatjuk Sri Lanka nevezetesebb helyeit, persze csak ha már megfelelően regenerálódtunk.

2005. szeptember 5. welcome in Sri lanka

Kitettük a lábunkat a reptér védő falai közül és ránk rontottak ezren, hogy mindenfelé vigyenek minket, ahová csak akarjuk persze annyiért amennyiért ők akarják. Pár lelkes egyént leráztunk azzal, hogy a buszt keressük ami bevisz a városba és ha azért a pénzért elvisznek akkor velük megyünk, persze erre mind legyintett és tovább állt. Csak összehasonlításképp a busz 40 rupiért vitt be minket a városba, míg egy taxi ezt 300-350 közötti összegért tette volna meg.
Akadt azonban egy piócaszerű fazon, akit nem lehetett lerázni. Elmondtam neki, hogy van úti tervünk, van foglalt szállásunk, programunk, és busszal megyünk tova. Persze Csabi leállt vele diskurálni, így a buszig követett minket sőt fel is szállt velünk és még ott is magyarázott. Eddigi utunk legakaratosabb embere volt. Ő 3500 rupiáért a reptérről elvitt volna minket Hikkaduwaba. Ami egy újabb busszal még +260 rupia lett volna.. nehezen de felfogta, hogy mi nem az elesett és pénzzel bőkezűen bánó turisták vagyunk, így mikor a busz elindult magunkra hagyott, nem követett miket J

A buszból kitekintve nem sok változást tapasztaltunk Indiához képest. Kicsit összeszedettebbek az épületek, nem láttunk félig felépített, de kb. 80%ig amortizált házakat, az emberek európai ruhában jártak, vékonyak voltak és nagyon elegánsak. Járda már alakult, az utak minősége nem rosszabb, mint itthon és ami a legszembetűnőbb volt a tömeg hiánya! Annyit tudni kell, hogy Sri lanka 64,5 ezer nkm 19 millió lakossal. (csak hogy jobban menjen az összehasonlítás Magyarország 93e nkm, 10 millió lakossal) tehát végülis ők is sokan vannak adott terültre, viszont valszeg jobban helyezkednek J.

Hát Edi sajnos rögvest megutálta az egészet, ahogy kiderült, hogy piócábbak mint az indiaiak, illetve, hogy mindent curryval esznek, de az az igazság, hogy az első pillantásra mások mint az átlag emberek Indiában. Biztosan azért mert kisebb a népsűrűség vagy mert több a turista.

A tourist office-ban kapott prosik alapján megtudtuk, hogy vannak magán és állami buszok, árban nem nagy különbséggel és hogy ezek ugyanonnan indulnak, csak míg az államira ezren paszírozódnak fel addig a magán társaságok csak az ülőhelyek erejéig engedik fel az utasokat. A járatok egyébként gyakran 15-30 percenként indulnak. Hát a buszállomás nem volt szívet derítő látvány, a járatokra csak szingalézül volt felírva az útvonal, angolul se nagyon kommunikáltak, így jó néhány percbe telt míg rábukkantunk a megfelelőre. Egy kb. 20 személyes busz volt, légkondival és egy gyerekarcú sofőrrel, aki úgy vezetett, mintha ez lenne élete utolsó útja és neki teljesen mindegy, hogy élünk, halunk, esetleg szenvedünk. Ezerrel téptünk célunk felé. Az út gyönyörű volt, végig az óceán parton haladtunk, először borús volt az idő, majd ahogy kezdett kisütni a nap, úgy vált a víz is egyre szelídebbé és gyönyörű zölddé. Útközben rengetek banán és kókusz dió fát láttunk, telis tele gyümölccsel, mindez döbbenetes volt Indiához képest, ahol mint sáskajárás után úgy le volt amortizálva minden kert és gyümölcsös. A nagy sietség ellenére 2,5 óra volt az út. Egyszer megálltunk egy helyi büfénél, ahol mindenki elvégezhette a dolgát mi pedig kipróbálhattuk a helyi palackozott vizet. Már nagyon kíváncsiak voltunk, Indiában förtelmes volt. Hát itt kicsit máshogy volt rossz. Hidegen nem érződött rossznak, azonban ha kicsit is felmelegedett mindjárt gyógyszer íze lett.. ettünk azonban egy rotty-t, erről akkor nem tudtuk pontosan, hogy micsoda, az elmondás alapján tojás volt belül és vega kaja. Finom volt!

Kiderült hamar hamar, hogy a Sri Lankaiak sokkal hívőbbek mint az indiaiak voltak, persze csak a külsőségekkel kapcsolatosan tudok véleményt formálni, de ha elmentünk egy Buddha szobor mellett, akkor rögtön lekapták a sapkájukat és a buszban (még a sofőr is!) mindenki felállt…